Ha eddig azt gondoltad, hogy az ókori rómaiak a divat tekintetében is másolták a görögöket, akkor azt kell mondjuk, hogy némileg tévedtél. Egyrészt, mert ehhez a korabeli etruszkoknak is lenne néhány szava, másrészt pedig azért volt saját ízlésük, stílusuk, még ha az akkori trendek alapjául a görög viseletek is szolgáltak. Nem beszélve arról, hogy a nők is ugyanolyan állampolgárnak számítottak a Római Birodalomban, mint a férfiak. Akkor pedig nekik is illett stílusosan megjelenni a különböző nyilvános eseményeken, helyszíneken, nem lehetett egy legyintéssel, egy tógával „elintézni” az outfitet.
Az etruszkok akár az ókori római divat előfutárai is lehettek, de persze, a görög ízlésvilág továbbra is erőteljes hatást gyakorolt az Appennini-félsziget lakóira.
A ruhákat egyszerű szabásvonal, formavilág jellemezte a korai köztársaság idején, mely folyamatos fejlődésen ment keresztül a késő császárkor időszakáig. Az említett fejlődés jobbára a pompa, a fényűzés sokasodását jelentette, az alapanyagként felhasznált drága textilek, selymektől kezdve a díszítések mai szemmel akár túlzásnak is ható alkalmazásáig. Egy luxus ruhadarabon soha nem lehetett elég a díszítőelem, a csat és a drágakő, melyre a hozzájuk passzított ékszerek és a gazdagon bodorított és ékített hajköltemény tették fel a koronát.
Luxus kollekció? Naná!
Így tehát azon vette észre magát egy stílusos római hölgy, hogy a korábban letisztult formavilágú öltözékét, mely kezdetben színes szegéllyel körbefuttatott gyapjúruha volt, felváltotta egy színpompás ruhatár, mely olyan könnyű, légies szövetekből varrott darabokból áll, mint a legdrágább keleti selyem, a pamut és a len.
Az említett gyapjúból a férfiak és nők számára egyaránt kedvelt és hordott tunika készült, mely a görög khitónt idézi, de csak első pillantásra. Szabását és viselését tekintve is másképp kell elképzelnünk, hiszen az alapját két összevarrt téglalap alakú szövetdarab adta. Kezdetben a bő fazon volt a divat, később kezdték csak az alkatra, pontosabban személyre szabni, ennek megfelelően varrták össze, hagyták meg a nyílások helyét a karoknak, vagy éppen öltöttek hozzá hosszú ujjakat. Lényeges különbségnek számított a görög mintához képest az is, hogy a ruhadarabot nemcsak összetűzték egy csattal, fibulával, ehelyett – akár egy inget – egymáshoz varrták a megfelelő részeket.
Az idők során egyre tudatosabban szabták ki az egyes ruhadarabokat, megadták a módját a szép nyakkörnek, nyakkivágásnak, melyet szívesen emeltek ki díszítésekkel is. Míg a nők hosszú, földig érő, addig a férfiak rövidebb, lábszárközépig érő tunikát hordtak, övvel, vagy később anélkül. Derékszíj viselésekor még arra is ügyeltek, hogy a ruha redőit esztétikusan elrendezgessék.
Akár egyszerre több tunikát is magukra öltöttek, mely rétegek száma függött az időjárástól is, másrészt a társadalmi rangtól is, ugyanis egy réteget csupán a rabszolgák viseltek nyilvánosan.
Ünnepi alkalmakkor tógát öltött a római polgár, melynek során szintén megkülönböztetett figyelmet szenteltek a ruharedők elrendezésének, és amely ruhadarab gyakran a fejet is takarta. A tóga mint öltözék alapötletét ugyan a görög himation adta, azonban már a szabás tekintetében igyekeztek megkülönböztetni magukat az archaikus kor emberének öltözékétől. A lekerekített szabásvonal mindenképp ezt a célt is szolgálta, nem kevésbé a felhasznált anyag mérete, mely olyan monumentális terjedelmű és súlyú ruhadarabot eredményezett, melyet egy személy segítség nélkül nem is tudott volna magára ölteni. Gondoljunk csak bele, milyen nehéz lehetett az a tóga, melynek szélessége a 2.5 métert, hossza pedig a 7 métert is elérhette!
Mindezek tetejébe Quintilianus, római szónok nem átallotta szabályrendszerbe foglalni, hogy miként is kell viselni a tógát: melyik kar alatt és felett mely irányba kell átvetni, mekkora rész lóghat le és stb. Ha valaki az előírásoknak megfelelően viselte, a mellrészen kialakult rést zsebként is használhatta. Hogy az elnevezésének – a sinusnak – mennyi köze lehet a matematikából ismert fogalomnak, nem tudjuk, de a divattörténet szempontjából talán ez nem is annyira érdekes.
Íme egy látványos bemutató arról, hogy hogyan is kell helyesen felölteni a tógát:
És bár a tógát megjelenése kezdetén mindkét nem egyaránt viselte és idővel nemzeti viseletté, a hatalom jelképévé vált, a nők ruhatárából egyre inkább kikopott, azonban nem teljesen, ugyanis a korabeli kéjnők továbbra is efféle ruhadarabokban pompáztak. A férfiak esetében a szóban forgó hatalmi szimbólumot tovább tetézte, hogy a tóga viselése egyfajta méltóságteljes, lassú mozgást, mi több, vonulást kívánt meg. Amellett, hogy a redők elrendezése változatossá tette a mindennapi megjelenést, a tóga kialakult válfajai – méret, forma, szín tekintetében – a viselője származását, hivatali rangját is hivatottak voltak kifejezni. Az aranyszegély a győzelmet hirdette, a bíborszínű sávok a hivatali beosztások megkülönböztetésére szolgáltak, míg a fehér tóga kifejezetten a választások idején volt az általános polgári viselet, a bíbor pedig ebben az esetben is a nemesi rangra utalt.
A nők általában tunikát viseltek, melynek három rétege közül az első mintegy korabeli alsóruhaként funkcionált és finom anyagból, pamutból, selyemből varrták. A neve – intima – is előirányozza a manapság fehérneműk esetében is használt intim kifejezést. A felette hordott réteg készülhetett vászomból vagy selyemből, a legfelső pedig minden esetben könnyű, áttetsző anyagból, selyemből, melyre a stóla közvetlen előfutáraként is tekinthetünk. A hölgyek szép alakjukat egy vékony selyemövvel, úgynevezett strófiummal is kihangsúlyozták, melyet a mell alatti részen kötöttek meg, így adva a kebleknek egy kis plusz tartást.
Felső ruhadarabként a selyemstóla, vagy hidegebb időben a gyapjúpalla szolgált. A tiszteletre méltó hölgyek gyöngyökkel, rojtokkal, flitterekkel gazdagon díszített, sűrű redőkkel tarkított, uszállyal meghosszabbított stólát viseltek. Ennek szó szerint is könnyebb válfaja volt a palla, mely finom gyapjú anyagánál fogva melegítette is viselőjét a hidegben, a fej, és sokszor a csípő köré is csavarták.
A férfiak is hordtak ugyan tunikát, de az ő ezen ruhadarabjuk lényegesen rövidebb volt – lábszárközépig ért – kivéve az ünnepségeket, mert olyan kor illett a lábfejig érő változatot viselni. A tunika szélesre szabott vállrésze deltás, férfias megjelenést kölcsönzött a vékonyabb testalkatú úriembereknek is, kiváltképp, ha több rétegben is magukra öltötték a szóban forgó ruhadarabot. A rangjelzések a tunikán is megjelentek, színes sávok formájában.
Hideg idő esetén vagy utazáskor jó szolgálatot tett az a sokszor csuklyával is ellátott, paenulának nevezett köpeny, mely általában gyapjúból vagy bőrből készült. Formájánál fogva a mai poncsók szabását idézte.
A fiatal fiúk első tógájukat 16 évesen kapták, melyet tunikára húzva viselhettek, férfivá avatásuk ünnepélyes szertartásán.
A katonák és a hadvezérek egyszerű, rövid tunikájukat díszcsattal ékített övvel csatolták össze, mely öltözéküket tarajos fémsisakkal és lábszárvédős szandállal egészítették ki.
Nadrág kizárva (?)!
És hogy a férfiak mit hordtak alsóruházat gyanánt? Részben ágyékkötőt, melyet egyrészt a tunika alatt hordtak, másrészt a fürdőkben és a tornákon csak ezt viselték a polgárok. A rabszolgáknak viszont sok esetben ez volt az egyetlen ruhadarabjuk.
Ami a nadrágot illeti, Rómában sokáig tilos volt, mert barbár viseletnek tartották. A hideg időjárás beköszöntével kendőket kötöttek a lábukra a férfiak. A gall háborút követően, a köztársaság végén jelent meg a nadrág a katonai ruhatárban, mely kezdetben igen szűkre szabott volt és csak lábszárközépig ért. Csak később vette fel a mai szokványos formáját, lett bővebb és hosszabb.
Lábbeli gyanánt mindkét nem bőrszandált viselt, valamint a mai papucsot idéző lábbeliket és fűzővel ellátott csizmákat. A katonák szövetcsíkokat, később harisnyákat is viseltek alatt, a nők pedig hímzésekkel, gyöngyökkel díszítették lábbelijüket. És ahogy a ruhadarabok, úgy a cipők is messziről jelezték viselőik társadalomban elfoglalt helyét.
Haj, haj, hajviselet…
Görög divat ide vagy oda, a férfiak nem növesztették meg a hajukat, jobban szerették rövidre nyírva, előre fésülve. A hosszabb és bodorított, olajozott hajfürtöket a későbbi császárkor divatja hozta meg. Míg a köztársaság korában előszeretettel viseltek szakállat, úgy később a borotvált arc lett a trend, mígnem Hadrianus császár ismét viselni kezdte a gondosan nyírt arcszőrzetet. Ami a borotválkozás divatját illeti, a korabeli férfiak nem örültek túlságosan neki, ugyanis a művelethez a borbélyok nem használtak sem szappant, sem más kencét. Ennek ellenére voltak úriemberek, akik a karjukat és a lábukat is szőrtelenítették.
A hölgyek általában egyszerű kontyba tűzve hordták a hajukat, és csak a császárkor idején kezdték el változatosabbá tenni a frizurájukat göndörítéssel, hajfonatokkal, hullámokba, csigákba rendezve hordani. Amikor egy időre divatba jött a szőke haj, parókákat is viseltek, melyek germán nők hajából készültek. A kellően szőke vagy éppen a szintén trendi vöröses árnyalat eléréséhez kecskefaggyúból és bükkfahamuból készült szappannal mosták a hajukat, melyet ápolás gyanánt olajokkal is bekentek.
Hiába a gondosan elrendezett hajköltemény, fedetlen fővel nem mutatkozhattak házon kívül a római hölgyek. Ennélfogva ékszerekkel díszített fátylat viseltek, illetve a kevésbé tehetősek a fejüket és a nyakukat vászonkendővel fedték be.
A kozmetika is fontos szerepet töltött be a római nő szépségének megőrzésében. Rendszeresen használtak púdert és festékeket, az arcukat pirospozsgásra, a szemöldöküket és a szempillájukat feketére mázolták. Az előbbihez növényi kivonatokat használtak, az utóbbihoz egyszerű hamut. Az arc és a kar fehérségét ónporral és krétaporral hangsúlyozták ki, az ereiket pedig kék festékkel emelték ki.
Ami az ékszereket illeti, a bőség zavara jellemezte a római kori nő kiegészítőinek tárházát. A nyakláncokon, fülbevalókon, kar- és lábpereceken kívül diadém, rengeteg gyűrű és melltű ékesítette a hölgyek öltözékét, melyek aranyból, ezüstből, elefántcsontból és gyöngyökből készültek.
Kérjük kövess minket! Számodra csak egy kattintás,
de nekünk a világot jelenti! 🙂
