Gondolkodás nélkül kijelenthetjük ugyan, hogy gyereknek lenni könnyű, azonban ha egy kicsit belegondolunk, talán a legtöbb kihívás elé iskolás éveink állítottak. A legfontosabb időszak egy ember életében, hiszen őrületes tempóval épül és változik a gyermek karaktere és olyan sok impulzust kap, hogy a jellemfejlődéséért nem csak és kizárólag a szülők felelősek. Én nem vagyok tanár, és valószínűleg nem is leszek, hiszen bár minden elismerésem a pedagógusoké, egy dolog tudni valamit, és másik dolog jól átadni azt.
Ha jobban belegondolunk tehát; gyereknek lenni nem könnyű, ezt pedig a tanárok pontosan tudják. Első sorból tapasztalják meg a gyermekek közötti mindennapos zaklatásokat, a könnyeket, és a kínos helyzeteket. Amikor egy gyerek padlóra kerül érzelmileg, és/vagy támogatásra van szüksége, sokszor nehéz számukra a segítő kezet elfogadni, vagy egyáltalán segítséget kérni. Azok a jó általános iskolai tanárok, akik nem csak le tudnak adni egy oktatásra szánt anyagot, de tesznek is arról, hogy megismerjék a tanítványaikat. Egy Julia Brown nevű, Texasi általános iskolai tanár pedig igen kreatív módon épített kommunikációs hiddal szerette volna jobban megismerni diákjait, azok problémáit és motivációit. Szerintünk sikerült neki…
Kitalálta az “Azt kívánom, hogy…” dobozt!
Julia néhány példával segítette tanítványait: kívánhattak például korrepetálást, iskolai felszerelést és bármilyen otthoni ügyben történő angyali közreműködést. Ez persze nem azt jelentette, hogy a tanárnő minden diákjának bevásárolt, de legalább nagyobb rálátást kapott a tanítványok életére, problémáikra és lelki állapotukra. Számomra ez azért fantasztikus, mert tudva ezeket a dolgokat, nagyobb valószínűséggel értjük meg a gyerek tetteit, viselkedését és kezdeményezéseket tehetünk a probléma megoldásának irányába, melynek hatására jó esetben egy kiegyensúlyozottabb gyermeket kapunk, adott esetben jobb tanulmányi eredménnyel.
Az eredmény?
Alig kezdődött el a tanév, máris két fiúról tudta meg, hogy diáktársai zaklatják az iskolában, és sikerült is utánajárnia a problémának. Kis idő elteltével további változtatásokat eszközölt; kötelezte a diákokat, hogy mindenki tegyen a dobozba egy cetlit, akkor is, ha az üres. Ennek eredményeként a diákok hozzászoktak a dobozhoz és már az sem volt egyértelmű, hogy ki használja ki ténylegesen a benne rejlő lehetőségeket.
Juli szerint ez ösztönzően hatott a diákokra.
“Ülőhelyválasztás, különleges kézfogás amikor bejönnek a terembe, tanítás utáni korrepetálás, felzaklató helyzetek, még napi ölelés is szerepelt már a cetliken.
– fogalmazott.
Egy biztos, le a kalappal a tanárnő előtt és reméljük, hogy sok iskolában bevezetik ezt a rendszert.
Kérjük kövess minket! Számodra csak egy kattintás,
de nekünk a világot jelenti! 🙂
