Ha megkérdeznélek, kedves Olvasó, hogy szerinted mit jelent jó anyának lenni; honnan tudhatjuk, hogy azok vagyunk; mit válaszolnál? Úgy vélem, a születendő vélemények között lennének egybehangzóak és kevésbé egybehangzóak. Némi fejtegetést azért jómagam is megkockáztatok, íme.
Főállású anyának lenni
Nem kérdés, hogy annak a szülőnek, aki a főállású anya státuszát választja, több ideje marad a gyermekeire, mint aki egy, két, vagy netán több munkahelyen is igyekszik megállni a helyét. Ugyanakkor nem biztos, hogy ettől lesz valaki maradéktalanul jó szülő, mert minden áldott nap meleg ebéd és frissen főtt vacsora várja haza a családot, természetesen patika tisztaságú otthonban és emellett az utolsó tiszta ruha is élére vasalva pihen a szekrényben.
Félreértés ne essék, ha mindez teljesül, az igen elismerésre méltó dolog, de talán érdemes picit abba is belegondolni, hogy mindaz az erőfeszítés, melyet tökéletes háziasszonyként teszünk, nem veszi-e el a drága időt az értékes és élménygazdag együttléttől, a játéktól a család apraja-nagyjával.
A jó anya fogalmába természetesen nem csupán a fenti ismérvek tartoznak, hiszen egy édesanya ambicionálja is a csemetéjét, segíti tehetsége kibontakoztatásában és támogatja a személyiségfejlődésben, abban, hogy megismerje, megtalálja önmagát.
Bizonyára te is ismersz olyan anyukát, kedves Olvasó – illetve te magad is olyan vagy – aki a gyermekéből elégedett, kiegyensúlyozott, boldog és sikeres embert igyekszik faragni, vagy már elmondhatja magáról, hogy mindezt elérte. Mondok azért én is egy közismert példát: a Nobel-díjas tudóst, Marie Curie-t, akinek a lánya szintén hasonló díjjal büszkélkedhetett, ugyanakkor nem vált „szobatudóssá”, boldog feleség és önálló érett asszony lett belőle.
Az anyaság mellett a hivatás is megfér
Gyakran hallani manapság is, hogy az a nő tesz meg mindent a családjáért, aki feladja a hivatását.
Pedig a szakértők szerint az állás végleges feladása később nem várt következményeket is hozhat.
Főleg azoknál, akik azelőtt szellemi tevékenységet űztek. Márpedig a felmérések szerint annak, aki feladta az orvosi, a tanári, a tervezői, a kutatói, vagy bármilyen alkotói, művészi tevékenységét, előbb vagy utóbb hiányolni fogja azt. Elégedetlenné válhat, úgy érezheti, megrekedt az élete, és talán kicsit szűknek érezheti az amúgy igazán szeretetteljes és örömteli családi életet is.
Némely esetben pedig az is frusztrálhatja a gyermekét ambicionáló szülőt, hogy ha annak nem sikerül a hőn áhított pályára menni, mely a szülők, vagy akár a nagyszülők beteljesületlen álma.
Márpedig tudjuk, hogy egy gyermek önmagáért született: hogy az legyen, akivé szeretne válni, és akivé a legjobb képességei szerint válhat.
Így anyaként a legjobb, amit tehetünk, hogy támogatjuk őt ebben, anélkül, hogy lelkifurdalást igyekeznénk kelteni benne, mert mondjuk nem követte a családi hagyományt, és nem orvos lett, hanem teszem azt, képzőművész.
A gondoskodó anya és felnőtt gyermeke
Vannak jó anyák, akik nyilvánvalóan azután is azok szeretnének maradni, miután a gyermekük kirepült a családi fészekből. Márpedig nem kevés konfliktus forrása lehet, ha a szülőnek nehéz elfogadnia, hogy nem egészséges dolog, ha továbbra is irányítani szeretné a fia, lánya életét. Persze, természetes, hogy továbbra is nyomon követné a gyermeke sorsának alakulását; nyilvánvaló, hogy szeretne részese lenni az unokák életének is, ez nem is kérdés. De mint mindenben, az arany középút ilyenkor is az üdvözítő.
Sok mama összeomlik, panaszkodik, és hálátlannak érzi nagykorú gyermekét, aki finoman visszautasítja a kéretlen tanácsokat, pedig a pszichológus szerint az önfeláldozás is lehet egyfajta önzés. Persze csak abban az esetben, ha az nem elsősorban a támogatott javát szolgálja, hanem az áldozathozó nagyszülő önmegvalósítását. Szélsőséges az a helyzet, amikor a szülő eleve gyámoltalannak neveli a gyermekét, ezzel előidézve azt, hogy annak mindig mindenben szüksége legyen rá.
Ismét eloszlatnék egy félreértést, hiszen nem arról van szó, hogy egy felnőtt gyermeknek egyáltalán nem lehet szüksége a szülői jó tanácsra, biztatásra, a tapasztalatokra, sőt! – hiszen mi mindannyian örökre a szüleink gyermekei maradunk, és a család a kölcsönös szeretetről megértésről, odafigyelésről szól.
Csupán annyi a titok, hogy ha felnőttek azok a gyermekek, akkor merjük elengedni egy kicsit a kezüket.
Ha önállóságra neveltük, akkor bízhatunk benne, hogy – ha olykor botladozva is, de – megállják a helyüket a világban. Közben pedig mi se maradjunk tétlenek: ha még nincs, keressünk magunknak egy hobbit – varrás, kézimunka, kertészkedés, népdalkör, táncház, stb. – aminek a segítségével aktívak maradhatunk, és amiben örömünket leljük egy kicsit a családi kereteken kívül is.
Kérjük kövess minket! Számodra csak egy kattintás,
de nekünk a világot jelenti! 🙂
