Kommunikáljunk gyermeknyelven, hogy ő is megértse!

A mindennapokban időnként úgy érezhetjük, hogy a gyermekünkhöz intézett szavaink elszállnak a levegőben. Meghallja ugyan a gyerkőc, érti, de nem fogadja meg, vagy minduntalan elfelejti, és jön az a bizonyos „Már ezerszer megmondtam” kezdetű mondat és a kisebb-nagyobb mértékű kétségbeesés, hogy teljesen hiábavaló minden erőfeszítésünk. Pedig elég lehet egy kicsit más megfogalmazás, és máris nem haszontalan a mondókánk!

Amikor megóvnánk őt valamitől

Ismerős, amikor a gyermek a „csakazértis” elvet gyakorolja és elengedi a fülecskéje mellett az intelmeinket? Nos, ilyenkor jól jöhet egy kis trükk: a „Vigyázz, mert forró és megsüti a kezedet” helyett „Vigyázz, mert forró és megsütheti a kezedet” vagy a „Vigyázz, mert elejted” vagy „Nehogy elejtsd” helyett: „Óvatosan vidd, mert elejtheted!”

Ezután nem árthat egy kis plusz magyarázat, mely során megmutatjuk, hogy valóban forró, hogy valóban törékeny anyagból készült, stb.

Ugye, csak árnyalatnyi a különbség, de ha így fogalmazunk, akkor felhívjuk a figyelmét egy esetleges veszélyre, nem pedig megjósoljuk, előirányozzuk azt.

A gyermek ilyenformán nem úgy kezeli a dolgot, hogy csak a levegőbe beszélünk és megy tovább a kis feje után, hanem megfogadja azt.

Óvakodjunk a negatív minősítésektől

Nagyon lényeges, hogy mi és a gyermek is tudatosítsuk magunkban, hogy nem őt kritizáljuk egy cselekedete kapcsán, hanem a viselkedését.

Ahelyett, hogy azt mondanánk neki, hogy „Rossz voltál”, „Buta voltál”, „Rendetlen vagy”, mondjuk inkább azt:

„Most úgy viselkedtél, mint ahogyan rossz kisfiúk szoktak”,

„Más homokvárát szétrombolni butaság”,

„Nagy a rumli a szobádban, vigyázz jobban a rendre, légy szíves”.

Emellett érdemes elmondani neki, hogy „Kicsim, nagyon szeretlek, és nem rád haragszom, hanem azért, amit tettél/mondtál”.

Saját tapasztalat, hogy ez bizony a tizenévesek számára sem egyértelmű, ha valaki lekapja őket a tíz körmükről, bizony hajlamosak azt hinni, hogy ők nem szerethetők.

Ha a gyermek egyre másra olyan mondatokat hall, melyben őt minősítik, és nem pedig a viselkedését, akkor elképzelhető, hogy egy idő után mintha igyekezne is az őt illető szidalmakra rászolgálni: már csak azért is „rossz”, „neveletlen”, „megbízhatatlan”, „hazudós”, stb. lesz.

Mindig legyünk őszinték

Saját emlékem, hogy annak idején az unokatestvéreimmel egy kicsit a nagyinál is nyaraltunk, és egy alkalommal az utcán találtunk egy aranyos kis sünit.

Bevittük a mamához a belső udvarba, amihez egy nagy kapubejárón át vezetett az út. Úgy gondoltuk, hogy mostantól ő lesz a közös kedvenc és remekül eléldegél majd a nagyi virágoskertjében. Szóltunk is a mamának, hogy a süni ezentúl itt lakik, és majd mi rendszeresen látogatjuk, úgyis naponta jövünk és gondozzuk.

Másnap szomorú hír fogadott bennünket: „A kis süniért eljött az anyukája és elvitte”. Pedig megértettük volna, ha elmagyarázza a mama, hogy ez az állatka nem élhet itt a kertben és közösen kereshettünk volna neki egy helyet, ahol szabadon engedhettük volna.
Ilyenformán az oly gyakori „Elvitte a cica” sem helyénvaló, hiszen mint tudjuk, a gyermek kicsi, de nem ostoba. És hasonló megfontolásból nem ajánlott olyanokkal sem ijesztgetni, mint a „Jó legyél, mert elvisz a mumus/zsákos ember”, és ha valamit felvenne a földről, ne használjuk a „Fuj, kakás!” felkiáltást sem: sokkal ésszerűbb és egyszerűbb elmagyarázni neki, hogy mi történhet, ha mondjuk belekóstol egy elejtett fagyiba.

Apróságoknak tűnhet mindez, de nyilván azt szeretnénk, hogy a gyermekünk és köztünk őszinte kapcsolat alakuljon ki. De hogy is várhatnánk őszinteséget a kicsitől, ha mi magunk is kisebb-nagyobb dolgokban nem mondunk igazat neki?