Sorozatunk előző részében a ’60-as évekbe ugrottunk egy kicsit vissza, elnosztalgiázva azokon az időkön, amikor a gyerekek gyerekek voltak – elevenek, csibészek – pont ugyanúgy, mint manapság, viszont a tanárokat magától értetődő tisztelet övezte. Sőt, ez a szemlélet még tartotta magát a ’80-as években is, amikor esetek túlnyomó többségében nem kételkedett senki a pedagógus rátermettségében, hozzáértésében, pláne, ha ezt a tanfelügyelő is megerősítette.
A tanárok mindent tőlük telhetőt megtettek annak idején, hogy az óráikat minél színesebbé tegyék, érdekessé tegyék a tanulók számára, és nem csak az ellenőrzés miatt esetlegesen kialakult megfelelési kényszer okán. Természetesen vannak manapság is ilyen lelkes és lelkiismeretes tanerők és minden tiszteletet megérdemelnek, de ahogyan a környezetemben látom, sajnos, egyre kevesebben.
A ’80-as évek tanárának nem volt annyi órája, mint manapság, így több kedve és ideje volt a tehetséggondozásra, a felzárkóztatásra, a különböző versenyek megszervezésére és persze nyári táborozásra is. De nem panaszként említem mindezt, csak mint tényt.
Saját emlékeimben keresgélve felmerengnek az emlékek egy olyan tanárnőről, aki a lelkét is kitette, hogy a tantárgyát megszerettesse velünk, azonban végtelenül jó és kissé naiv személyiségét az osztály egy része sajnos csúfosan kihasználta.
Egy másik tanárnőm a legcsibészebb gyerekkel is megtalálta a közös hangot, sőt, mivel szerette a kihívásokat – vélhetően őket kedvelte a legjobban. Talán az életrevalóságuk miatt? Mert, hogy nem gonoszkodni akartak, csak gyereknek lenni.
No és a fizika tanárnő? Osztálytalálkozóinkon máig egybehangzóan az ő neve kerül szóba, ha azon nosztalgiázunk, hogy kitől rettegtünk, és kinek az óráján nem mertünk még levegőt venni sem. És a napközis tanáré, aki meglendítette, sőt felénk repítette a kulcscsomóját, de a kokszi, a hajhúzás is szinte mindennapos fegyelmezési eszköze volt.
Persze szelídebben is meg lehetett velünk értetni, ha valamit nem jól csináltunk: alsóban azzal, ha mondjuk ötvenszer leírtuk például, hogy „A szemetet a kukába dobom.” Előfordult, hogy valaki annyira kihúzta a gyufát a tanerőnél, hogy a sarokban állva kellett, hogy töltse a drága szüneteket, vagy kiküldték a rendbontót a folyosóra, hogy gondolkozzon el azon, hogy hogyan viselkedett. Felsőben jött a kollektív dolgozatírás, vagy csak állva kellett maradnia egész órán annak, aki zavarta a tanóra menetét. Rosszabb esetben pedig jött a beírás, az osztályfőnöki figyelmeztetés, az intő, és a többi.
Mára már szinte csak ez utóbbi eszköz maradt a tanár kezében, ha már minden kötél szakad; vagy olyat tett a gyermek, amely nem intézhető el egy alapos fejmosással.
A felsoroltak mára már megszépült emlékek csupán, de van, ami nem változott azóta sem: a pedagógus személyiségének fontossága.
Nem üres frázis csupán, hogy egy az egyben mintát közvetítünk a ránk bízott tanuló felé, beleértve az ápolt külsőt, igényességet is. Igazságosságot, következetességet a diákokkal szemben (is), és végül, de nem utolsó sorban – és ez talán a legfontosabb – jóságot, szeretetet. Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy ezt közvetítette számunkra is az akkori pedagógusok többsége, és ezt kell tennünk ma is, még ha úgy is érezzük, hogy nehezebb dolgunk van, mint akkoriban, 30-40 évvel ezelőtt.
És akkor nosztalgiázzunk néhány kép erejéig:
Kérjük kövess minket! Számodra csak egy kattintás,
de nekünk a világot jelenti! 🙂
