Mit jelent ma és mit jelentett mondjuk a ’60-as években tanárnak lenni? És JÓ tanárnak lenni? No és diáknak? Más volt akkor a helyzet minden tekintetben és más most, ebben talán mindannyian egyetértünk. Emlékezzünk egy kicsit vissza most a régmúlt időkre.
Képzeljünk csak magunk elé egy akkori iskolát, tantermet, diáksereget, az erélyes pedellust, a tekintélyt parancsoló tanárokat, és nem utolsó sorban az tiszteletre méltó igazgató urat! Ha máshonnan nem is, nagyszülők emlékei, vagy filmek, régi fotók, múzeumi kiállítások alapján biztosan látjuk lelki szemeinkkel A TANÁRT.
Őt, aki puszta megjelenésével a légybe is belefojtotta a zümmögést, aki sötét, szarukeretes szemüvege mögül úgy pillantott a nyikorgó katedrán reszketve pislogó nebulóra, hogy az mindenképp süllyedjen el szégyenében, ha csak egy kérdésre is rossz választ adott, vagy éppen hallgatott, mert éppen nem készült.
A megszégyenítés szinte mindennapos volt akkoriban. Amikor egy leányt megszólt a kontyot viselő tanárnő, mert csinos copfba kötötte a tincseit és nem átallott még szalagot is hordani a hajában; vagy amikor az iskolai ünnepségen egy némelyik nebuló nem a megfelelő ünnepi öltözékét, egyenruháját viselte, és ezért büntetésből a teremben kuksolva várta meg, míg újra nyílik az tanterem ajtaja a megemlékezés után.
Vagy urambocsá’ halk beszélgetés hallatszott az ebédlőben az egyik asztal felől, hajjajj! Volt utána nemulass, hiszen magyar ember, evés közben nem beszél… Az efféle büntetések palettája igen széles volt, a sarokban ácsorgástól és térdepléstől kezdve a szamárpadba ültetésen át a favonalzóval suhintott körmösig, a pajeszhúzásig, sőt a pofonig…
Persze, a gyerekek akkor sem voltak angyalok, de nem is voltak rosszak, csupán elevenek, Ahogyan manapság is.
A fent említett módszerek szerencsére azért jócskán megszelídültek, de szomorú tapasztalat, hogy azért a szóbeli megszégyenítés, mint eszköz, még a mai napig is felüti a fejét, sajnos.
Akkoriban a gyerekek sokszor el sem mesélték a sérelmüket, vagy ha igen, a szülői szigor is le-lecsapott, és a vége mindig az volt: “Fiam, tanuld meg végre, hogy a tanárnak van igaza!” És az akkori szülők, akár hittek ebben maradéktalanul, akár nem, mégsem rontottak be az iskolába másnap panaszt tenni, és a diákoknak sem jutott eszükbe még véletlenül sem, hogy a pedagógusra támadjanak… No de nem szeretnénk sarkos példákra hagyatkozva általánosítani.
Megkockáztatjuk, hogy az akkori tanerőkben némileg több volt az elhivatottság, a szakmai hozzáértésükhöz nemigen férhetett kétség és legtöbbjük olyan órát tartott, melyet élvezettel hallgatott az ifjúság, és a legcsibészebbnek sem jutott eszébe, hogy pont ekkor kövessen el valamilyen haszontalanságot.
Azért érdemes megjegyezni, hogy akkoriban jóval kevesebb volt azon diákok száma, akik elhanyagolták a tanulást. Egyféle tankönyv volt, egyféle tanterv, mely nem sok helyet hagyott a tanári kibontakozásnak, de ők mégis pompásan megfeleltek az árgus szemmel vizslató tanfelügyelőknek (is).
Kérjük kövess minket! Számodra csak egy kattintás,
de nekünk a világot jelenti! 🙂
