Esküvői hagyományok nyomában – Az abroncsos szoknya

Mai szemmel nézve az abroncs, vagy más néven krinolin kényelmetlen viseletnek tűnhet a modern mindennapokban. Ha jobban belegondolunk, az életvitelünk folytán is nehezen elképzelhető volna manapság, hogy efféle, nagy méretű ruhákban szaladgáljunk és intézzük az ügyes-bajos dolgainkat. Ugyanakkor szívesen gyönyörködünk egy elegánsan szép menyasszonyi ruhában, melyet vagy egy boldog ara vagy egy végzős bálozó visel a szalagavatóján. Az ilyen alkalmak lehetőséget adnak bármelyik lánynak, hogy egy napra igazi hercegnőnek érezhesse magát. Természetesen ma már számtalan stílus és fazon áll rendelkezésünkre, amikor az igazi ruhát keressük a nagy napra, de egy biztos: az abroncsos öltözék még valószínűleg sokáig örök divatnak számít majd.

Egyes történészek szerint eredetét a 15. századi Spanyolországban kell keresnünk. Szabályosan odavoltak a korabeli hölgyek a széles, méltóságot sugárzó hatalmas szoknyákért. A legenda szerint Kasztília királynéja, a portugál Joana is megirigyelte az új szabásvonalat, lemásoltatta és ünnepélyesen bemutatta az udvarnak, nagy sikert aratva ezzel. A rossz nyelvek közben azt suttogták, hogy az új módi felvonultatásának hátterében az úrnő törvénytelen várandóssága állhatott: a gömbölyödő pocakját kívánta ezúton elrejteni a kíváncsi szemek elől. A pletyka pedig – ahogyan az már csak lenni szokott -, csak még inkább közrejátszott az új divathóbort térhódításában.

A népszerű viselet Anglia földjére is eljutott, és amellyel szintén egy nemes hölgy kápráztatta el udvartartását: ő nem volt más, mint VIII. Henrik első felesége, Aragóniai Katalin. Első abroncsa vászonból készült, és amelynek tartását nádszálak, valamint bálnacsontok adták.
A 18. századi Franciaországban a halcsonttal merevített nagy szoknyás öltözéket egyszerű, a csipőtájékon elhelyezett tömésekkel helyettesítették, ez lett a nem túl szép névvel illetett „fardagály”.

Ahány divattörténész, annyiféle eredet

Más divatszakértők úgy vélik, hogy a hatalmas szoknyák eredetét kutatva csupán a 1840-es évek elejére kell visszarepülnünk az időben, ekkor indult ugyanis útjára az úgynevezett „krinolinmánia”. Az akkori merev alsószoknya lószőrből, lenből vagy pamutból készült, és teljes egészében felkavarta a divat addigi állóvizét. Már az 1800-as évek elején megfigyelhető volt, amint a szoknyák egyre nagyobb és nagyobb méretet, valamint kerekebb formát öltöttek. A felsőruházat alatt számos alsó réteg rejtőzött, melyek gyakran megnehezítették a hölgyek mozgását, kényelmetlenné tették a legpompázatosabb ruhák viselését is. Szó szerint fellélegezhettek a korabeli nők, miután megjelent az abroncs, hiszen nem kevés súlyt vett le minden tekintetben a divatosan öltözködni vágyók válláról és persze derekáról.

Mint sok más modern hóbort, az abroncs megjelenését is először megbotránkozással vegyes gúny övezte, bizonyítékként elég volt csak fellapozni egy 19. század eleji Punch című folyóiratot. A lap humoros illusztrációkat közölt a „krinolinmániáról”, sőt, nem átallott viccet űzni az elnevezésből is, mely a francia crin (lószőr) és a lin (vászon) szavakból származik, utalva az abroncs alapanyagaira.

Fából – pardon, halcsontból – vaskarika

A későbbi, vaskarikákkal kialakított merevítés ugyan szép tartást adott bármelyik ruhának, de nem kis súlyt cipelhetett az a korabeli nő, aki szeretett volna a legújabb divatot követve végigsétálni a korzón. Nem beszélve arról, hogy mennyi gyakorlás szükségeltetett ahhoz, hogy egy hölgy úgy vonuljon és üljön öltözékében, hogy ne fedje fel véletlenül az alsóneműjét. Ugyanezen okból kifolyólag a kocsiról elegánsan leszállni is egyenesen művészet volt számukra.

Persze, már akkoriban is közismert volt a mondás, hogy „a szépségért meg kell szenvedni”, a hölgyek pedig bizony tűrtek és szenvedtek, sőt, életüket is kockáztatták azért, hogy a legkáprázatosabb külsővel jelenhessenek meg bármilyen eseményen. Ez utóbbi szempont pedig nem barokkos túlzás, hiszen a hatalmas ruhaköltemények muszlin és selyem anyaguknák fogva igen gyúlékonyak is voltak, így elég volt egy óvatlan mozdulat egy gyertya közelében vagy egy kandallóból kipattanó szikra és már kész is volt a baj.

Hálásak is voltak aztán a hölgyek a párizsi R. C. Milliet-nek, aki a súlyánál fogva nehéznek bizonyult viseletet könnyebbé varázsolta azáltal, hogy a benne lévő vasat rugóacélra cserélte. A kecses, légies járás és elegáns ülés innentől fogva nem csupán vágyálomként szerepelt a nők életében, az abroncs rugalmasságának, hajlékonyságának köszönhetően. Ha volt valami, amit az ilyen széles krinolinszoknyák pedig egészen biztosan garantáltak viselőjüknek, az a személyes tér szabadsága volt.

Óriási üzlet lett az abroncs divatjából

Az 1863-as Lady’s Newspaper lelkesen dicsérte a fentebb említett úgynevezett „ketreckrinolint”, melyet akkoriban hatalmas mennyiségekben dobtak piacra.
Az egyik legnagyobb, erre szakosodott cég a new york-i Douglas & Sherwood Hoop Skirt Factory volt, mely 800 női alkalmazottjával naponta több mint 8000 abroncsos szoknyát gyártott.

A karikák elkészítéséhez napi egy tonna acélt használtak fel és havonta 150 000 yard muszlint, 100 000 láb bálnacsontot, 24 000 orsót pamutot, 2 800 000 fűzőlyukat, 500 000 yard zsinórt. (1 yard 0,9144 méter).

A döbbenetes mennyiségű anyaghasználatot természetesen a krinolin mérete indokolja, melynek kerülete nem ritkán elérte a 18 métert is! Valószínűsíthető, hogy ezeket a monumentális ruhakölteményeket jobbára csak bálokon, esküvőkön és más különleges alkalmak során öltötték magukra a hölgyek.

Társadalom és közvélemény

Azt nem állítjuk, hogy az abroncsos ruhák elsimították volna a társadalmi rétegek közti különbségeket, de tény, hogy a nyugati világban bármilyen osztályhoz is tartozott egy nő, általában szívesen hordta őket, a gyári dolgozóktól kezdve a a királyi vérvonallal büszkélkedők köréig.

Ahogy viszont már arról szó volt, hol ironikus felhanggal, hol pedig dicshimnuszokkal illették a szóban forgó divatőrületet, sőt, versek és dalok is íródtak a ruhadarab tiszteletére vagy éppen kigúnyolására.

A már említett, szatirikus hangot megütő Punch magazinban nem átallották Viktória királynő nevét is dalba foglalni a krinolin kapcsán, aki a szóbeszéd szerint ki nem állhatta a túlméretezett szoknyákat. Sőt, állítólag amikor a leánya 1858-ban a porosz királlyal készült frigyre lépni, külön megkérte a porosz hölgyeket, hogy ne viseljenek krinolint a Szent Jakab kápolnában, annak szűk mivolta miatt.
Igaz-e vagy sem, hogy nem kedvelte az abroncsot, mindenesetre a róla készült képek azt bizonyítják, hogy bizony az ő ruhatárának is szerves része volt.

Azt mondják, a csúcson kell abbahagyni

Miután a divatőrület 1860 körül elérte csúcspontját, úgy azzal a lendülettel el is kezdett leáldozni az addig fénylő csillaga. 1862-ben a korabeli rajzok tanúsága szerint a hatalmas harangforma már sokkal kisebb és laposabb méretet vett fel, és a teljes kört formázó karikák félkarikákká szelídültek, ez lett a „krinolette”. A korábban már említett francia módra elterjedt csípőtömés vette át a helyét, a turnűr, mely kifejezetten a nők formás hátsó domborulatait volt hivatott kihangsúlyozni.